5

 Nem tudom mennyi idő telt el mióta elaludtam, de odakint már besötétedett és csak a kinti lámpák fénye világította meg a szobát. Körbenézek kába tekintetemmel és meglátok a mellettem lévő éjjeliszekrényen egy nagy pohár narancslevet, mellette két apró bogyóval. Rögtön értük nyúlok és lenyelve a gyógyszereket, kiiszom az egész pohár tartalmát. Háborgó gyomrom kezd megnyugodni és úgy döntök megpróbálok felállni. A szoba ismeretlen, de a férfias illatok már nagyon is jól tudom kihez tartoznak. Lemászok az ágyról és az éjjeliszekrénybe kapaszkodva megfontoltan teszem egyik lábam a másik után. Az ajtóhoz érve először kikukucskálok rajta és mikor látom, hogy senki sincs a keskeny folyosón, halk léptekkel megindulok kifelé. Szines fények villognak a falon, ahogy közeledem a nappalihoz, majd két alakot pillantok meg a kanapén ülve.

- Sziasztok. - köszönnék, de a tiszta beszéd helyett valami rekedtes krákogás tör fel a torkomból.
Mindketten felém kapják a fejüket és Kate már rohan is felém, hogy leterítsen a lábamról.
- Végre! Már azt hittem valami komoly bajod van! Az egész napot átaludtad. - olyan szorosan ölel magához, hogy kénytelen vagyok megütögetni a hátát ezzel jelezve, engedjen a szorításon.
- Nem szeretnél elmenni a rendőrségre? - áll fel Keylan is a kanapéról - A pasidat már el kellett küldenem melegebb éghajlatra, mert majdnem betörte Kate lakásának az ajtaját.
Egy pillanatra elakad a lélegzetem, de egy cseppet sem lepődöm meg, ugyanis mindhárman fel voltunk erre készülve.
- Mi történt? - fordulok felé teljes testtel és rögtön az arcát kezdem fürkészni, hogy látok e rajta sérülést.
- Már a lépcsőn felfelejövet sem vette halkra a figurát. Végig ordítozott és ököllel verte az ajtót, téged keresve. Aztán kimentem, hogy megkérdezzem mi a problémája, mire különféle, igencsak válogatott szitkozódással elmondta, hogy semmi közöm hozzá és takarodjak vissza a lakásomba. Erre felkaptam a vizet és behúztam neki egyet. - vonja meg a vállát vigyorogva, nekem pedig meg kell kapaszkodnom Kateben, nehogy orrabukjak - Annyira nem tetszett neki, de sok esélye nem volt nulla koordinációval, hulla részegen, tehát fogtam és szépen kivezettem az épületből, majd megmondtam neki, ha mégegyszer meglátom akárcsak a ház közelében, ráhívom a rendőrséget zaklatás vádjával.
Befejezi a történetet, én pedig már két kézzel kapaszkodom Katebe. Kapkodom a fejem kettejük között, és nem tudom kinek zavar jobban az arckifejezése. Keylan összeszorított ajkakkal áll a kanapénak támaszkodva és bár próbálja nem mutatni, a szeme szinte lángol a méregtől. Kate pedig...
Kate csak áll és bámul rám üres tekintettel. A szívem szakad meg, ahogy a szemeibe nézek és rögtön összeszorul a torkom. Ez túl sok nekem. Elengedem barátnőmet és a kanapéhoz sétálva lerogyok rá. Az összes erőm elhagy, de megfogadtam, hogy soha többé nem fogok sírni emiatt a rohadék miatt. Mély levegőt veszek és masszírozni kezdem a halántékomat.
- Miért segítesz ennyit?
Szavaim a mögöttem álló fiúnak intézem, de ezt ő is nagyon jól tudja. Gyorsan mozog, amitől kissé összerezzenek, de mire mellém ül és belenézhetek zöld szemeibe, elmúlik a félelmem. Ő sosem bántott engem és szeretném azt hinni, hogy nem is fog, de Darwin majdnem teljesen kiölte belőlem a férfiak iránti bizalmamat. Szeretném elhinni, hogy Keylan más és csak segíteni szeretne nekem.
- Az apám mindig arra tanított, hogy a lányokat védeni és tisztelni kell. Mindenki úgy viselkedik, amit megtanítanak neki. A kis barátod pedig...
- Már nem a barátom. - szakítom félbe mondandóját.
Egy ideig csak feszülten bámulunk egymásra, aztán Kate hirtelen mellettem terem és azt kérdezi nem vagyok e éhes, de válaszolnom már nem kell mert a hasam hangosan megkordul. Katenek pedig több sem kell, már indul is a konyhába, hogy szerezzen nekem valami ennivalót. El is feledkeztem a kajáról, pedig ma még egy falatot sem ettem.
- Keylan! - kiált ki barátnőm a nappaliba - Hol vannak a tányérok?
- Jobb felső szekrény. - válaszol Keylan, majd a következő pillanatban újra felém fordul - Beszélgettünk Katetel és úgy döntöttünk az lesz a legjobb, ha egy darabig mindketten itt maradtok nálam. Tudom, hogy nem akar...
- Köszönöm! - szakítom újra félbe a mondanivalóját.
Nem tudom, hogy ki küldte őt, de jelenleg mindennél hálásabb vagyok neki. Biztos vagyok benne, hogy barátnőmmel közelebbi kapcsolatban állnak, mint egyszerű szomszédok, de engem eddig nem ismert, mégis arra törekszik, hogy megvédjen. Úgy látszik még nem veszett el a remény és vannak tisztelettudó és segítőkész fiúk a világban.
Egy darabig el fog tartani, amíg újra megbízom valakiben teljesen, de nem engedem, hogy Darwin az összes jó érzést kiölje belőlem.
- Mióta összejöttem Darwinnal és előjött ez a viselkedése, te vagy az első fiú akinek nem félek a közelében. - vallom be neki őszintén - Nem tudom, hogy miért van ez, de nagyon megnyugtató a közeledben lenni. Szóval köszönöm, hogy segítesz nekem.
Nem néz rám, csak a csuklóján lévő, vékony bőrkarkötővel játszik és valamiért úgy érzem, nagyon sokat jelent neki az a tárgy. A szemöldöke ráncba szalad, majd kisimul és ez megy egy darabig, mintha nagyon gondolkozna valamin.
- Átmenjünk pár cuccodér? - kapja rám hirtelen a fejét - Két szoba van a lakásban, viszont mindkettőben egyszemélyes ágy van, szóval te aludhatsz az én szobámban, Kate pedig a vendégben, én pedig majd alszom a kanapén. Vagy ha úgy jobb akkor aludhatsz te is a vendégszobában. Hozunk át ágyneműt és takarót is.
- Nem várom el tőled, hogy kinn aludj a kanapén. - mondom, közben pedig rugózok párat a kemény bútordarabon. Alváshoz nem lehet valami kényelmes.
- Annyira nem kényelmetlen, mint amilyennek tűnik. Aludtam már rajta egy párszor. - húzodik apró mosolyra az ajka.
Pár pillanatra, na jó, talán percekre elveszek szép arcának tanulmányozásában. Újra és újra végig nézek rajta és meg kell állapítanom, hogy tegnap nem csak a sokk hatása miatt bambultam el, hanem igenis a jóképű srácok közé tartozott.
- Khm...
Kate köhögése ránt ki a szinte kábultságnak mondható állapotomból, én pedig kissé pirulva fordulok felé, hogy aztán követhessem az étkezőasztalhoz. Egy pillanatra megtorpanok mikor meglátom az asztalon lévő ételmennyiséget és hirtelen azt sem tudom mihez nyúljak. Azt hittem, hogy kapok egy szendvicset, de barátnőm igencsak kitett magáért és komolyan vette az éhségemet.
- Katherina, ez rengeteg kaja. Hova férne ez belém? - mutatok az asztalra kétségbeesetten.
- Ne pánikolj, csak egyél amennyi jólesik, addig mi Keylannal áthozzuk pár holmidat. Ebben az állapotban nem engedem, hogy cipelj bármit.
Egy pillanatig csak bámulunk egymásra, ő szomorúan, én pedig hálásan, majd mielőtt lenne időm feleszmélni magához húz és óvatosan, mégis határozottan ölelve elmondja mennyire szeret. Elönt a szeretet és a hála ez iránt a lány iránt. Ő nem csak a legjobb barátnőm, hanem a testvérem. Soha nem kivánhatnék nála jobb embert az életembe.
Azt hittem a nap már ennél furcsább nem lehet, de aztán jött a lefekvési idő, ezzel egyidőben pedig az első vitám Keylannal. Miután megvacsoráztam és lezuhanyoztam, úgy gondoltam tényleg nem fogom Keylant kitúrni az ágyából, hiszen mégiscsak befogadott és ő volt az én segítségemre.
- Te meg mit csinálsz?
Éppen két párnával és egy nagy takaróval próbálok elhelyezkedni kényelmesen a kanapén, mikor Keylan megérkezik a nappaliba, szintén párnákkal és takaróval a kezében, majd a TV-t kitakarva, kérdő tekintettel rám mered.
- Próbálok olyan pózt találni, hogy kényelmes legyen. - válaszolom, az ő arcán pedig átsuhan valami döbbenet féle. Kérdőn nézek rá és kell egy kis idő, hogy leessen, kissé kétértelmű választ adtam. Upsz...
- Akkor most szépen felállsz és visszacuccolunk a szobámba, ahol aludni fogsz.
- Mondtam már, hogy nem veszem el a helyedet. Nem foglak kitúrni a saját ágyadból!
- Én pedig azt mondtam, hogy ott alszol!
Megragadja a takaróm és nemes egyszerűséggel lerántja rólam, majd eltűnik a folyosón én pedig kitágult szemekkel bámulok utána. Nem hiszem el, hogy elvette a takaróm!
- Hozd a párnákat! - hallom meg kiabálását a szobájából, de én durcásan magam elé meredek, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felkapom az ő takaróját és abba burkolózva várom a következő lépését. Mikor néhány perc eltellik és észreveszi, hogy nem mozdultam a nappaliból, dübörgő léptekkel újra visszatér hozzám és elémállva újra kitakarja a TV-t.
- Elmondanád, mégis mit csinálsz?
- Szeretnék aludni, de sajnos valaki nem hagy békén. - meredek rá tetetett haraggal, de sajnos annyira aranyos, hogy el is nevetem magam.
- Szerinted ez vicces? Most azonnal felkelsz és átmész a szobámba! - próbál parancsolgatni, de sajnos elég bénán játsza ezt a szerepet. Újra elnevetem magam.
- Layla!
- Igen Keylan?
Mosolyogva bámulok fel rá, míg ő a térdeire támaszkodva próbál meggyőzni. Tudom, kicsit szemtelen vagyok, de nem fogok engedni.
- Tényleg szeretnék itt aludni. Már így is elég sokat tettél, nem fogom hagyni, hogy a saját lakásodban a kanapén kelljen éjszakáznod. Nagylány vagyok már és ki fogom bírni. - miközben magyarázok, feltornászom magam ülőhelyzetbe és a takarót magamhoz szorítva várom a válaszát. Nem hagyom, hogy ezt is elvegye tőlem!
- Rettenetessen önfejű vagy, mondták már?
- Igen, egy párszor. - vonom meg a vállam mosolyogva.
- Ma éjszaka itt aludhatsz. - egyenesedik fel egy mély sóhaj közepette - Viszont, ha kényelmetlen, meg kell ígérned, hogy szólsz és holnaptól helycsere van! Megegyeztünk?
A felém tartott kisujjára meredek és tudom, ha most esküt teszek akkor azt nem fogom megszegni, ezzel pedig csak az az egy probléma van, hogy biztosan rosszul fogok aludni ezen a kanapén. Nem tudom mit tegyek. A kisujja és az arca között kapkodom a tekintetem. Túl rendes, nem engedhetem, hogy itt aludjon, de ha most nem akasztom az ujjamat az övébe akkor már most képes és átcipel a szobájába. Sajnos vagy nem sajnos, mindig betartom a szavamat, akármilyen kis apróságról is legyen szó. A fenébe is ezzel a fiúval!
- Jólvan! - akasztom a kisujjam az övébe, mire ő kissé megszorítva azt megrázza a kezünket és közben önelégülten vigyorog.
- Nem szeretnék még egy takarót leszedni rólad. Ez jó lesz, vagy inkább idehozzam a másikat? - kérdezi, közben pedig összeszedi a párnáit.
- Ha nem gond, hogy ez marad nálam, akkor jó lesz ez.
- Oké. - egyenesedik fel rám meredve - Akkor jó éjszakát Angyal.
Elsétál mellettem és otthagy a csodálatos illatával és egy hatalmas kérdőjellel.
Mi az, hogy Angyal? Ez meg...
Összehúzott szemekkel fordulok a folyosó irányába, de már csak a sőtétséget látom.
Miért ilyen kedves és mégis miért segít ennyit egy ismeretlen lányon? Nem tudom, hogy félnem kell tőle vagy sem, de egyenlőre úgy döntök, hogy hagyom ezt az egészet sodródni a maga útján. De egyben biztos vagyok! Nem fogom hagyni, hogy még egy férfi elbánjon velem. Soha többé nem leszek gyenge nő! Nem fogom hagyni, hogy tönkretegyenek!