3

 Másnap hatalmas fájdalmakkal ébredek és mikor elindulok a konyhába nem vagyok benne biztos, hogy célba is fogok érni. Végig a falnak kell támaszkodnom és úgy vonszolom magam, mint akit darabokra törtek, de ha most úgy döntök visszafekszem az ágyba akkor sosem szabadulok innét. Kedvenc bögrémet megtalálva, bekapcsolom a kávéfőzőt és a pultnak támaszkodva várom, hogy végre bevihessem a reggeli koffein adagom. Darwin már nem volt itthon mikor felkeltem, így rögtön írtam egy SMS-t Katenek, hogy indulhat én pedig elkezdem összepakolni a cuccaim, de ahogy leguggoltam a szekrényem elé szédülni kezdtem és majdnem elhánytam magam. Mindenképpen meg kellett várnom a barátnőmet mert egyedül nem jutok egyről a kettőre.

Épp a kávém kortyolgatom, mikor kopogás hallatszik az ajtón és bár tudom, hogy csak Kate lehet az ijedten összerezzenek.

- Egy perc és ott vagyok! - próbálok kiabálni, de még ez is kimeríti a tüdőmet. Mikor kinyitom az ajtót, hirtelen nem tudom képes vagyok e lenyelni a kávémat vagy vissza kell köpnöm a bögrémbe. Végül - bár elég nehezen - a nyelés mellett döntök és nem tudom, kinek van döbbentebb kifejezés az arcán. Az ajtómban ugyanis két ember áll, tágra nyílt szemekkel. Kate és a zöld szemű idegen a buliból.

- Mi a franc van az arcoddal? - fakad ki hirtelen Kate, így kénytelen vagyok elszakítani a tekintetem az előttem álló srácról. A homlokom ráncba szalad és egy pillanatig nem tudom mire céloz, de aztán eszembe jut, hogy minden bizonnyal megmaradt a nyoma a tegnapi pofonnak.

- Ő kicsoda? - mutatok a mellette álló srácra, hátha ezzel el tudom terelni a figyelmét, mire összehúzott szemekkel lassan a srác felé fordul.

- Bemutatom neked Keylant! Ő a szomszédom, a világ egyik legjobb hoki játékosa és nem mellesleg az egyik legaranyosabb srác, akit valaha is ismertem. - mosolyodik el barátnőm - Ja, és nem mellesleg ő volt az aki letarolt téged a folyosón. Viszont most ne haragudjatok, de le kell foglalnom magam mielőtt idegösszeroppanást kapok az arcod látványától és elmennék a nyomorult exed után, hogy kikaparjam a szemeit.

Kate elsétál mellettem és a hálószoba felé közelítve visszakiabál, hogy mondjam meg hol talál zsákokat a pakoláshoz. Egy darabig értetlenül bámulok utána az üres folyosón, aztán mély sóhajjal visszafordulok Keylan felé.

- Nem bántásból tényleg, de te mit keresel itt? - teszem fel neki a kérdést, amire már nagyon szeretnék választ kapni.

- Kate nekem vágta a lépcsőház ajtaját mikor kirohant rajta, én pedig láttam a kétségbeesett arcát és megkérdeztem tudok e valamiben segíteni. Erre pedig megfogta a kezem és a kocsi ajtajáig ráncigált, végül pedig itt kötöttünk ki. - tárja szét a karját, közben pedig sugárzik a megkeményedett arcvonásaiból a döbbenet és a harag. Egy darabig csak bámulok rá és nem tudom mit kéne mondanom. Elküldeni nem fogom, hiszen Kate hozta ide, ezért gondolom bízhatok benne, de nem szeretném ha még több ember rájönne, hogy mi történik körülöttem. Katetel el kell beszélgetnem róla, hogy jobb lenne bizalmasan kezelni a dolgaimat, mert attól, hogy most úgy döntöttem végeztem Darwinnal még nem jelenti, hogy az egész egyetemnek rögtön tudnia kellene a dologról és nem szeretnék a rendőrségre sem rohanni.

- Már réges-régen segítséget kellett volna kérned.

A hangja egyértelműen elárulja mennyire dühös én pedig meglepetten kapom rá a pillantásom, mert nagyon nem szeretem mikor idegenek próbálnak kioktatni, bármennyire is jól néznek ki.

- Nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá, de köszi a tanácsot. - egy kicsit talán bunkóbban szólok hozzá mint szeretnék, de nem tudom visszafogni az érzéseimet. Erről az egészről soha senkinek nem kellett volna tudomást szereznie.

- Kate elmesélt mindent, de ne haragudj rá amiért aggódik érted. Minden bizonnyal nem rángat csak úgy idegeneket a legjobb barátnőjéhez, ha nem lenne rá nagyon jó oka. – összeszűkült szemekkel pásztázom az arcát és el kell gondolkodnom vajon tud e az emberek gondolataiban olvasni.

- Miért nem láttalak én még soha téged? Elvégre Kate szomszédja vagy.- kérdezem eltérve a témától közben pedig odébb állok az ajtóból és intek a fejemmel, hogy jöjjön beljebb mert így sosem jutunk sehova.

- Elég kevés időt töltök a lakásomon az edzések és a családom miatt.

A magyarázata eléggé ésszerűnek tűnik ezért nem is feszegetem tovább a témát csak becsukom mögötte az ajtót és amennyire a tüdőm engedi mély levegőt veszek mielőtt visszaindulok a konyhába, hogy szerezzek valami zsákot Katenek.

- Tudnál segíteni? - nézek Keylanra a bögrém pereme felett.

- Persze, hiszen ezért vagyok itt. - vonja meg a vállait, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy épp egy vadidegen lánynak segít a lakásán összerámolni a cuccait. Kissé meginog a tartásom mikor el szeretnék indulni, de Keylan elkapja a karomat és morcos arccal segít átjutni egyik helyiségből a másikba.

-Köszönöm. – pillantok rá egy boldogságtól mentes félmosollyal, de csak egy rosszalló fejrázást kapok válaszul.

Mikor beérünk a konyhába a csap melletti szekrényre mutatva megkérem, hogy vegye elő a szemeteszsákot. Ráncba szalad a szemöldöke, de inkább úgy dönt nem szól egy szót sem csak megteszi amit kértem tőle, én pedig hálás pillantást vetek rá. Biztos vagyok benne, ha nekem kellett volna lehajolnom akkor ott maradok a földön. A csaphoz botorkálva elmosom a bögrémet, majd egy gyors mérlegelés után úgy döntök azt is magammal viszem. Intek Keylannak, hogy kövessen – persze végig a karomat fogva támogat - és mire bérünk a hálóba már a fél szekrényem az ágyon hever külön kupacokba válogatva.

- Kinyírom azt a rohadékot Layla. - pillant rám hajtogatás közben Kate - Nem tudom meg merjem e kérdezni mit művelt veled tegnap este, azt pedig végképp nem tudom, hogy hallani szeretném e a választ, de egyben biztos vagyok. Soha a büdös életben nem mehet többet a közeledbe. Ennek az egésznek már rég véget kellett volna vetni. Börtönben kéne rohadnia. Nem értem, hogy engedhetted, hogy eddig fajuljon. Láttam már pár sérülésed, de eddig sosem akadtál így ki, szóval biztos, hogy még gázabb a helyzet mint eddig valaha. Ráadásul alig bírsz mozogni. Látszik, hogy mekkora fájdalmaid vannak. - nem áll meg miközben beszél és hallom, hogy elcsuklik a hangja a keze pedig remeg. A ruháimat nagyobb lendülettel rántja ki a kelleténél, így pár darab összegyűrve a szőnyegen végzi. Oda lépek mellé és a szekrényajtóba kapaszkodva lassan leguggolok, majd megfogom a kezét, hogy meg tudjam állítani. Ő azonban legnagyobb meglepetésemre kirántja magát a szorításomból és Keylanhoz lépve elkéri a zsákokat.

- Tudod...

- Nem érdekel Layla! - vág a szavamba - Inkább engedj pakolni, hogy végre el tudjalak vinni erről az átkozott helyről, ugyanis gondolom nem véletlen, hogy eddig egy ruhadarabot sem pakoltál össze! - rám emeli dühös pillantását én pedig nem tudom mit gondoljak.

Tudom, hogy mérges, de most mellettem kéne állnia ahelyett, hogy így viselkedik. A szemem könnybe lábad és nem törődve a fájdalommal Keylan mellett kirohanok a fürdőszobába. Az ajtó nagy csattanással vágódik be mögöttem én pedig a a csaphoz botorkálva zokogni kezdek. A szívem már így is darabokban hevert, de azt már nem tudom elviselni, hogy az egyetlen barátnőm haragudjon rám. Ő az egyetlen ember az életemben, aki még soha nem okozott fájdalmat és mindig számíthattam rá. Nehezen veszem a levegőt, a tüdőm összeszorul és azt érzem meg fogok fulladni. Meg akarok fulladni. Hirtelen felindulásból megragadom a szappantartót teljes erőből a tükörhöz vágom, ami ettől hatalmas csörömpöléssel darabokra esik és a földre hullik. Megmarkolom az egyik szilánkot és gondolkodás nélkül cselekszem, de amint a csuklom felé közelítek, az ajtó hatalmas robajjal kiszakad a helyéről és egy kéz ragadja meg a csuklómat. Keylan óvatosan lefejti az ujjaimat az üvegdarabról és félrehajítva azt, szorosan magához húz. Párszor megpróbálkozom kitépni magam a szorításából, de nem ereszt. Dermedten, lehanyatló kezekkel állok, hiszen még csak nem is ismerem ezt a fiút, de a testének melege olyan érzéseket vált ki belőlem amit már nagyon régen nem tapasztaltam. Nyugalmat és valami kellemesen üdítő illatot érzek. A gyerekkoromra emlékeztet, mikor még boldog családban éltem és anyáék minden hétvégén levittek a tengerpartra, ahol addig játszottam amíg apa ölében fekve ki nem dőltem a fáradtságtól. Keylannak friss tenger illata volt, ez pedig most mindennél nyugtatóbb volt számomra.

Erős karjai körém fonódva ölelnek magához én pedig szinte teljesen eltűnök óriási termete mellett. Mikor úgy érzi már nem fogok küzdeni ellene, az egyik kezével lazít a szorításon és az alvástól még mindig összekuszálódott hajamat kezdi simogatni, én pedig megadva magam teljesen beleolvadok a mellkasába és újra zokogni kezdek. Ez nem én vagyok. Az élet megtanított, hogy erősnek kell lennem és túl kell élni bizonyos dolgokat akármennyire is fájdalmasak. Egész eddigi életem során azon dolgoztam, hogy anya büszke lehessen rám, most pedig arra készültem, hogy mindezt felrúgjam. Bár lehet minden egyszerűbb lenne, ha vele lehetnék, lehet jobb lett volna, ha most nem állít meg senki. Heves zokogásom lassan alábbhagy és szipogássá változik.

- Összekönnyeztem a pólód. - suttogom bocsánatkérőn Keylannak.

- Ne törődj vele. Jobban vagy? - kissé eltol magától és megemelve az arcom letörli a könnyeimet vigyázva, nehogy hozzáérjen a fájdalmas területhez. Bár az egész testem sajog a hirtelen megerőltetéstől, nagyon jól esik tőle ez a kis gesztus. Mióta találkoztunk nem is igazán figyeltem meg mennyire helyes. Baseball sapkát visel, ami alól oldalt kissé kilóg a sötét, szinte fekete haja. Zöld szemét hosszú szempillák keretezik és egy pillanatra átfut az agyamon a gondolat, hogy a fiúk miért szerencsésebbek ilyen szempontból, mint a lányok. Bezzeg ha én nem festem ki magam, a szempilláimat el is felejthetem. Az orra egyenes, az ajka pedig telt és apró mosolyra húzódik, bár semmi boldogság nem tükröződik szép arcáról. Erős és kiugró csontok keretezik az arcát, de mégis lágynak kissé kisfiúsnak hat az apró gödröcskétől ami a mosolya miatt alakul ki. Úgy érzem órák telnek el amíg végül ráveszem magam és bólintok, majd eleresztve őt hátrálok pár lépést.

- Köszönöm. - szólalok meg lehajtott fejjel.

- Nem akartam. - mutatok a szilánkokra magyarázatképp - Amint elkaptad a kezemet már meg is bántam az egészet. Csak egy pillanatnyi gyengeség volt.

- Nem kell magyarázkodnod, hiszen ez a te életed. Viszont nem hagyhattam, hogy hülyeséget csinálj.

Mindkét karomat magam köré fonva bólintok és az ajtó felé indulok ami a felső zsanérokon lógva árválkodik. Egy ideig csak bámulom és tudom, hogy nagyon hamar le kell innen lépnem, mert ebből még nagy balhé lesz. Törött üveg és leszakadt ajtó. Óriási.

- Az ajtó nem volt kulcsra zárva, így elég lett volna ha csak megpróbálsz benyitni. – szólalok meg még mindig az ajtót bámulva.

- Nem kockáztathattam. - vonja meg a vállát szégyenlősen, mikor felé fordulok.

Rámosolygok, majd tovább lépkedek a szobám felé, de a folyosón megtorpanok mikor meglátom a földön kuporgó Katet. A térdét felhúzta és azon pihenteti a fejét.

- Ott álltam Keylan mögött mikor berontott. Ne haragudj rám Layla! Ha most bármi történt volna veled azt soha nem bocsájtom meg magamnak. - lassan felém fordítja a fejét és látom, hogy a szemei fel vannak püffedve a sírástól. A fal mentén lecsúszva leguggolok mellé és magamhoz ölelem.

- Semmi baj.

- Dehogynem! Nagyon is baj van! Én csak dühös vagyok amiért ezt tette veled. Sajnálom, hogy rajtad töltöttem ki. Legszívesebben agyonverném azt a szarházit. - hüppögve beszél és tudom, hogy újra a sírás határán van. Óvatosan kibontakozom az öleléséből és elgondolkodva nézem a földet.

- Ne törődj most ezzel. - rázom meg a fejem - Gyere, menjünk pakolni. El kell mennem innen.

Feltápászkodom és kisebb sikerrel, de őt is magammal húzom. Soha nem mondanám meg neki, de nagyon mérges vagyok rá, legfőképp azért mert hagyta, hogy eluralkodjon rajta a félelem és az idegesség. Lehet, ha ez nem most jön ki rajta akkor nem vagyok ilyen szerencsés, hogy bárki megállítson. Mindenem fáj. A testem, a lelkem és a szívem is darabokban hever. Nem veszíthetem el az egyetlen barátnőmet.

Mikor mindennel kész vagyunk, Keylan segítségével az összes cuccomat levisszük Kate kocsijába és még utoljára a vörös háztömbre pillantva elgondolkodom helyesen cselekszem e. Tudom, hogy ennyivel nem végeztünk és azt is tudom, hogy Darwin hajtóvadászatot fog indítani ellenem. Fogalmam sincs, hogyan fogok így bejárni az egyetemre. Ennyi idő elteltével már nagyon jól tudja, mikor és hol vannak óráim. Még várt rám egy végső összecsapás. Már csak az az egy kérdés maradt, hogy túlélem e azt.